Ostor

Az utóbbi néhány évben divattá lett a szíjostorral a földet verni, azt a földön húzgálni. Akik engem annak idején az ostorhasználatra tanítgattak, mind azzal kezdték, hogy e szerszám semmilyen körülmények közt sem érheti a földet: ha használod sem, ha nem használod, nyakba, vállra vetve sem, szögre, ágra akasztva sem, s ha valamiért mégis le kell raknod a földre, a bundát, a subát, a viharkabátot, vagy amid van terítsd alá! Az is gyakori, hogy a lelkes szülők gyereknek való (szíj-)ostort keresnek, vesznek csemetéjüknek. Én az első ostoromat, amin tanulgattam a csergetést, rossz kenderkötélből magamnak csinálta 8-10 esztendős koromban, akár csak a valamikori először szegődtetett kiskondás, egy alkalmas elnyűtt estrángból. (Lásd: Kiss Lajos: A szegény ember élete című műben!)

Valódi szíjostora, karikása valamikor csak a már valamire jutott pásztoroknak volt! Meg is becsülték azt halálukig, s ahogy még 1000 éve eleink fegyvereikkel, rangjelvényeikkel együtt költöztek a túlsó világra, rideg pásztoraink kalapban ostorral indultak a nagy útra még a 20. században is!

Igazán örvendetes, hogy egy kiveszőfélben lévő régi szerszám, mint sporteszköz új életre kel, de ne feledjük: az ostor nem harci, hanem terelőeszköz: ne akrobata mutatványokban rongáljuk, hanem tanuljunk meg vele pontosan célozni! Ebben is van jó néhány fogás, amelyekben a valamikori bojtárok egymással versenyeztek.