Magamról
Nagyboldogasszony napján születtem 1978-ban, Miskolcon. Talán legrégebbi emlékfoszlányom még csecsszopó koromból való: a teraszon valami babakocsiban fekhettem, mikor egészen közel egy cinke a korlátra repült, s ott illegett egy darabig. Maga az emlék a csoda, a szent áhitat, amit e kicsike lény láttán átéltem. Azt hiszem ez az érzés: a természet csodálatában lelt átszellemült öröm azóta is meghatározója életemnek.
Már kicsi gyermekként is nagyon sok minden érdekelt. Mikor ismerősök, idegenek látták sokirányú tudálékosságomat, kérdezgették édesanyámat: mi lesz ebből a gyerekből, ha felnő? ,,Nem tudom. Egy biztos, hogy zenész nem, mert botfüle van szegénynek" - volt a gyakori válasz. Tudniillik, ha énekelni kellett, sehogy sem tudtam eltalálni a hangokat. Ezt hallottam is, úgyhogy inkább nem eröltettem a dolgot. 10 éves forma lehettem, mikor takarítás közben a falra függesztett citerát addigi szokásomtól eltérően nem csak meg-megpöngetgettem, hanem a szögről leakasztva megpróbáltam felhangolni. Ez sikerült is - szóval kiderült, a fülemnek semmi baja - , s akkortól a citerával mindennapi társakká lettünk néhány hónapra, mígnem a gyárilag is hibás hangszer végleg felmondta a szolgálatot.
Hét évvel később, szintén takarítás közben, kezembe akadt édesanyám (Szalóczi Katalin) német altfurulyája, amit még kicsi korunkban használgatott. Azután folyton azt fújtam, megpróbálván kicsalni belőle az általam kedvelt népdalokat. Egy év múlva megismertem a magyar hatlyukú furulyát, attól fogvást azt kínoztam. Következő tavasszal kaptam a szüleimtől egy rendes citerát is, három évvel később már mindkét hangszert tanítottam... Ma már, a hangszálaimat is beleértve, 10 féle zeneszerszámon játszom. (Ének, 5 különféle furulya, citera, koboz, klarinét, doromb.)
Csepp korom óta örömömet leltem az alkotásban. Legalább olyan élményt jelentett játékokat (kis hajót, bocfapuskát, íjat stb.) készíteni, mint azokkal játszani. Ezért elsősorban édesapámat (Szűcs Istvánt) illeti hála. Általános iskolai rajztanárom hatására kezdett érdekelni honfoglaló őseink ötvös remekeinek mintakincse. Valahányról kezembe került egy fénykép, mindet lerajzoltam. Egy idő után magamtól is terveztem ilyeneket. X. századi eleink elvont képi világának megsejtésével kezdődött az út a hagyományos magyar szemlélet (népi műveltség) egyre mélyebb megéléséhez.
A nevelőapám (Szepesi László) 12 éves koromban még ,,matematikusnak" szánt engemet. Azt mondta, két év alatt megtanulhatnám a gimnáziumi matekot, a következő kettőben a többi tantárgyat, s már 16 évesen leérettségizhetnék. Ehelyett én akkoriban kezdtem el komolyabban rajzolni, farigcsálni, tojást karcolni, úszni. Túl ezeken növényeket gyűjtöttem, a növénygyógyászattal ismerkedtem, a testvéreimmel madárlesre jártam, régi temetőket, miegymást fényképeztem, s szívesen töltöttem a szabadidőmet öreg parasztok s pásztorok társaságában. Ha nem mehettem sehová, akkor olvastam, rengeteg szépirodalmat, őstörténetről s a természetről szóló könyveket, verseket is szívesen tanultam.
Egy miskolci gimnázium biológia tagozatán végeztem, majd, mivel nem tudtam, merre tovább, egy ismerős rábeszélésére a Miskolci Egyetem Gazdaságtudományi Karán folytattam tanulmányaimat. Az ötödik évfolyamon már inkább népzenetanítással foglalkoztam... (Azért mégsem volt teljesen haszontalan ez az 5 év egyetem: megismertette velem az összes macskakövet a civilizáció zsákutcájában!) Azután fölvettek a Nyíregyházi Főiskola ének-zene-népzene levelező szakára, amit másfél év után a zenetanítással egyetemben abbahagytam. Egy bőrműves ismerősöm (Varga József István) tanácsára akkoriban kezdtem el a kézművességet komolyabban művelni. A fafaragáson, tojáskarcoláson kívüli tevékenységeim: népi bőrkikészítés, -feldolgozás, szaru-, csontkarcolás, furulyakészítés, kemenceépítés.
Munkáim nem csupán használati tárgyak, s létrekeltésük nem múltsirató emlékezés; - aki a múltat elsiratja, a jövendőt is eltemeti! A kezem közül kikerülő termékek az örökkévaló élet üzenetei. A művészet nem más, mint az embernek az a tevékenysége, amellyel tudatosítja önmaga más élőlényekkel, természeti létezőkkel való egylényegűségét, melynek során felismeri, hogy minden egyes teremtmény a nagy Egynek, Istennek végtelenül kicsiny, ugyanakkor nélkülözhetetlen része. Magyarán: csakis a művészet által vagyunk képesek Istennel együtt teremteni a világot! Az a népesség, amelyik ezt elfelejti, elveszti létjogosultságát: az örökkön változó élet átlép sárba hullt fejei felett.
Hivatásom: újra megtalálni az ember természettel való teljes összhangját. Én nem hagyomány-ápolásra törekszem. A népi műveltség számomra nem a korhadozó múlt emléke, hanem a megszülető jövő igérete: a legbiztosabb eszköz fajunk túléléséhez. Csak akkor maradhatunk fenn, ha megtaláljuk önmagunkat őseink kultúrájában, ha mindennapi életünket őseink mindennapjai szerint éljük: az örök mértékhez igazodunk a változó világban.
A természetes emberi lét minden dolga foglalkoztat: a gyógynövények, a zöldségtermesztés, a földművelés minden apró fogása, a gyümölcsfák szaporítása, ápolása, az aprójószág stb. Úgy érzem, a kisgyerek kibontakozó értelmének szerteágazó szálai lassan eggyé fonódnak, egy erős kötelékké, amely Anyánkhoz láncol. Hiszem, hogy e kötélfonat tápláló köldökvezetéke lesz a majdan megszülető új emberiség magzatának.
